2010.08.13.
Délután egy kis mozgolódásra ébredtem. Pont valami kedveset álmodtam egy kölyökkori szerelmemről. A réten hemperegtünk ahogy azt sokszor csináltuk apró kutyakezdeményként. Kinyitom a szemem, és sűrűn pislogva látom, hogy Gazdi az én drága gyerekkori pajtásnőmet Dinnyét hozza be a kertbe. Ha hosszab farkam nőtt volna, biztos elkezdem csóválni, így maradt a lelkes rohanás a régi-új jövevény felé.
- Dinnye, Dinnye! Én vagyok az Krumpli - rohantam felé lobogó füllel.
- Te lenni, az really*? (*köszönet Karomnak a bagolynak, a helyesírásért). Well, én nem pontosan emlékezni téged.
- Dinnye! hát én vagyok az. A gyerekkori szerelmed.
- Te nem haragud most rám. Épp jöttem haza Amerika, jetlag. De hogy vagy, most? Jól. Lenni itt külön londiner nekem?
- Ne haragudj - néztem rá egy kicsit bambán, - nem minden szavadat értem ám.
- Te aranyos, lenni. Hozzol te nekem kis velőscsont a'la britaigne. Bloody. Na, hozol te olyant?
- Mi van?
- Nem érteni, én lenni jetlag és hungry.
- De, érteni. Hungária. Mennyit ugráltunk a Csókkirályra?
- Sorry? Nem tudni. Chow Keerahy? Ő lenni festő?
- He?
Szerencsémre Cimpa kimentett.
- Krumpli, gyere már! Hagyd ezt a picsát! Nem látod, hogy küldföldi?
- De hát ő az én gyerekkori szerelmem.
- Őt felejtsd el! Tiszta Amerika lett belőle.
- Inkább tiszta hisztérika, remélem, beilleszkedik.
Szomorúan visszakullogtam, és lekuporodtam az oroszlán mellé. Még láttam, hogy Dinnye magyaráz valamit a Gazdinak. Gazdi meg szépen bevágta egy ketrecbe, odatett elé egy kis tápot a'la nature. Isten hozott, Dinnye!