2010.07.06.
Na, olyan még nem történt velem, mint ma. Reggel jött a gazdi. Megragadta Picúr és az én grabancom, bepaterolt minket hátra a nagy kocsiba, és ránkcsukta az ajtót. Picúr persze könnyedén kilátott az üvegen. Én viszont még soha nem ültem a nagy kocsiban. Fel-le rohangáltam izgalmamban.
- Picúr, most mi lesz? Mi lesz? Jajj nekem!
- Nyugi, Krumpli. Tedd amit mondok, és nem lesz baj.
- Baj lesz, baj lesz, érzem én - lihegtem három kört lefutva a zárt raktérben.
- Most gyere ide mellém! - utasított Picúr.
- Miért? Miéééért... - mire felocsúdtam volna a negyedik kör közepétől már csúsztam is fejjel előre.
- Nyekk - mondtam én.
- Puff - tette hozzá tömpe orrom.
- Mert most indulunk, azért. Gyere, gyorsan utánam! - szólt hegynyi bernát barátom.
- Miért? Miéééért - kérdeztem seggel előre csúszva, vissza az előbbi kiindulópontra.
- Nyikk - fejeztem be a kérdezősködést.
- Bajng - csatlakozott a hozzászólásomhoz a tomporom.
- Mert most fékezünk, azért. Gyorsan! Támassz ki balra!
Innentől kezdve nem kérdeztem, inkább csúsztam szépen erre-arra. A végére már egész belejöttem. Ment a hanyattfekve csúszás, az ülve csúszás, az oldalt csúszás, a tágranyílt szemmel csúszás, a csukott szemmel csúszás, és még sorolhatnám. Egyszer még egy bukfenc csúszás bukfenc bemutató is sikerült. Picúr könnyesre röhögte magát... én nem.
(folyt. köv.)
