2010.07.06.

(köv. a folyt.)

Tornamutatványaim befejeződtek, amikor végre megállt a kocsi. Picúr letörölgette a könnyeit, én meg földig lógatva nyelvemet vártam, hogy most mi lesz. Amikor gazdi kinyitotta az ajtót egy szép kis gondozott kertet pillantottunk meg pár kisebb háznak beillő kutyarezidenciával a kert végében. Nem akaródzott kiszállni, hiszen nem ismertem a helyet. Picúr bezzeg úgy rontott ki mint egy őrült.

- Fél óra múlva találkozunk - vakkantott vissza, és máris eltünt az egyik épületben.

Nosza, én sem akartam szégyent vallani, így utánaugrottam a szépen nyírt pázsitra.

- Na de kérem, fiatalúr! - szólalt meg a pázsit.

- Elnézését kérem! Nem szabad a fűre lépni? - mivel volt kutyaalmom, gondoltam a pázsitnak is illik válaszolni.

- A fűre, még csak-csak. De rólam leszállhatna végre.

Nézek a lába malá, hát egy csinos boxerlány heverészik alattam.

- Elnézést - hemperegtem le róla -, engedje meg, hogy bemutatkozzam: Krumpli vagyok, a francia bulldog.

- Ahha, te vagy Kekszi következő áldozata? Együttérzésem... Én Missy vagyok. Helyi eb.

- Ki az a Kekszi?

- Ennyi idő ugyan kevés volt megállapítanom, te milyen szinten vagy lökött, ezért elmondanám, hogy hol vagy: ez itt egy kutyakupi.

Mielőtt tovább faggathattam volna Missyt, jött a gazdi, megragadta ma már másodszor a börnyakamat, és elindult velem az egyik kis lak felé...

(bef. köv.)